Hogyan vegyünk rá valakit, hogy használjon linuxot? Egyszerű. Rakjunk fel a gépére Windows Vista-t.
Még örülni is fog neki, hisz pozitívan áll hozzá a hosszúra nyúlt XP használat után. Pedig nem ez volt a szándékom, amikor felraktam egy Vista-t a menyasszonyomnak. Eleinte még én is meg voltam elégedve vele, bár minden apró beállításhoz többszáz visszakérdezésre kellett gondolkodás nélkül “igen”-t kattintani, de egy egyszerű felhasználónak sokat jelent az a néhány képi hatás (ami mellesleg elbújhat egy beryl mellett, de annak az értelmes beállítása még gyakorlott linuxosoknak sem egyszerű feladat). Persze, ronda inkonzisztenciák vannak a felületben (ahogy azt [[http://cubussapiens.hu/node/563|Stampie cikke]] bemutatta), de ezek a laikus szem számára nem, vagy csak nehezen észrevehetőek. Az átlag felhasználó (értsd: vindóz júzer) alkalmazkodik az adott körülményekhez, mert megszokta, hogy nem lehet azokon változtatni.
Sokáig elégedett voltam vele, hiszen a célközönség (életem értelme) is az volt. A problémák idővel alakultak ki, egyre hosszabb várakozás bekapcsolás után, mire végre hozzányúlhatunk az egérhez, néha (azaz szinte mindig) az MSN Live nevű csoda egy nem túl kedves “nem válaszol” üzenettel szenderült jobb létre, amivel a kedves laikus felhasználó nem tud mit kezdeni. A felháborodása is jogos, hiszen nem az ő dolga működésre bírni a gépet, ő a gép szolgáltatásait akarja használni. Összességében a gép egyre több türelmet ígényelt a felhasználó felöl, amiből természetesen egyre kevesebb lett, és egyszer csak el is fogyott. A Vista-nak mennie kell.
A döntés viszont nehéz. Ugyanis, ha nem Vista, akkor vissza a jól megszokott, a 7 év alatt viszonylag stabillá forott XP-hez. Az XP grafikus felülete azonban már egyszerű és unalmas. Körülbelül annyira, mint 2001-ben a win98 volt. Ne felejtsük el, hogy ez nagyon fontos annak, akinek a számítógép egy fekete doboz (nem rendelkezik logikai modellel a gép belső működéséről). Az egyszerű felhasználó számára a “felhasználói élményt” jelentős részben a látvány határozza meg. Alternatívaként megjelenik még a linux. A félelmetes, ismeretlen linux, ami csak eldugott, ember számára ritkán látott szervereken fut. És persze az én gépemen. A KDE4.1 RC1 felület asztali elemei pedig nagyon látványossá teszik a mindennapi munkát. A fent említett leányzó néhány esetben (bár csak kényszerből) használta a gépemet, így látta, hogy mégsem különbözik annyira a linux a windowstól, mint gondolta. Talán megér egy próbát.
Ahhoz nem volt merszem, hogy fejlesztés alatt álló KDE4-el átkozzam meg, hiszen a felállítandó rendszer legfontosabb követelménye a stabilitás. Így maradt az általam jól ismert Kubuntu KDE3-al, majd ha KDE4 stabilitása a megítélésem szerint eléri a megfelelő szintet, egy kattintással fel tudom neki rakni. Linuxra jellemző, hogy ha egy hardvert azonnal felismer, akkor az tökéletesen működik, de ha bármi probléma van vele, csak rengeteg szenvedés árán, vagy egyáltalán nem lehet értelmes működésre bírni (persze kis idő, és néhány kernel-verzió lépés megoldja). De szerencsém volt, a live CD környezet futtatásával meggyőződtem róla, hogy minden egyes hardverelemet megfelelően kezel a rendszer. A telepítés lefuttatása után leültettem a leendő felhasználót az új szerzemény elé, hogy a segítségemmel megismerkedjen vele. Az első mozdulatok pozitívak voltak, a felület testreszabhatósága valósággal elvarázsolta, négy asztalt hozott létre, mindegyiket más háttérrel, hogy az mindig tükrözze a hangulatát. A “programok telepítése/törlése..” funkció is mosolyt váltott ki, a programok ilyen egyszerű kezelése is kedvére valónak bizonyult. Általában véve a kezdeti félelmeit azonnal elsöpörték a KDE szolgáltatásai.
Az élet persze nem fenékig tejfel, a telepítés után derült ki, hogy a hangkártya mixere nem megy tökéletesen. Ez annyiban nyílvánúl meg, hogy a kmix egyáltalán nem használható, bár a hang megy, a hangerőt csak minden egyes alkalmazásban külön lehet állítgatni, nincs erre globális funkció. Ez volt a kisebbik gond. A nagyobbik az volt, hogy egy kritikus pillanatban a rendszer gondolt egyet, és lefagyott. A kép kimerevedett, és a CAPS-lock LED egyenletes villogása jelezte, hogy a Kernel eltávozott az örök vadászmezőkre. Érezhető volt a csalódottság, és a kétségbeesés a levegőben, ami fokozódott ahogy az eset újra és újra megismétlődött. A rendszer teljesen váratlanul és indeterminisztikusan lefagyott. A dolog érdekessége, hogy a fagyás gyakorisága megritkult azáltal, hogy kilőttem az ALSA hangrendszert (gondolván arra, hogy a fagyás oka az egyetlen hibásan működő hardverelem lehet csak).
A megoldás egy nappal később jött, amikor észrevettem, hogy egy lefagyás után a rendszeróra nullázódott. A gyanút beigazolta, hogy egy másik fagyás utáni induláskor a gép egy pittyegés után kiírta, hogy a CMOS akkumlátor bizony lemerült. Csavarhúzó, aksi ki, boltba el, új aksi be, csavarhúzó, és láss csodát, azóta nem fagy le (lekopogtam). Elképesztő mekkora galibát tud okozni egy ekkora kis bigyó. Persze vannak a gépben sokkal kisebb dolgok is, amik drágább hibát okozhatnak.
Mindenesetre most működik. A menyasszonyom pedig elégedett. Könnyedén, boldogan használja a rendszert, ami reményeink szerint a stabilitását is bizonyítani fogja a továbbiakban.