Előfordul, hogy valamivel találkozik az ember, amiben biztos, hogy olvasta, de sehogy sem sikerül kideríteni, hogy pontosan hol, ld. például az utolsó posztot: 451 Fahrenheitnyi gázlángolás. És persze előjön a L’esprit_de_l’escalier is1, amikor hónapokkal később sikerült megtalálni a forrást.
Rövid emlékeztető azoknak, akik nem érzik magukban az ihletet, hogy újraolvassák a januári ömlengésemet:úgy éreztem, hogy az univerzum át akar verni, ugyanis biztos voltam benne, hogy olvastam a dolgot, de minden helyen, ahol ezt potenciálisan vissza tudtam keresni, az jött ki, hogy nem olvastam. Most már tudom a választ: valóban nem olvastam a novellát, de elég részletével találkoztam, ami alapján azt hihettem két és fél év távlatából, hogy tényleg olvastam.
És ennyi bevezetés után végre ideje lelőni a poént, hogy miről is van szó. 2023 őszén némi üres időm volt, amit a telefonomon akartam némi szórakozást csinálni, és így eljutottam a Dear Reader nevű játékhoz, amelynek az az ötlete, hogy vesz szövegrészleteket különböző híres művekből, majd kicsit megkavarja vagy megvágja a szöveget, és nekünk, játékosoknak az a dolgunk, hogy visszaadjuk az eredeti szöveget.
Több stílusú helyreállításra is szükség van, van, amikor a hiányzó szavakat kell pótolni, máskor a sorokat kell átrendezni, de helyenként csak elgépelt szavakat kell keresni.
Szóbeillesztő minijáték a játék honlapjáról
Sorátrendező minijáték a játék honlapjáról
Maguk a játékok kellően egyszerűek, nem tart sokáig megérteni, hogy mi is a feladat, és remekül szembesít a művek különböző stílusával, ugyanis bizony mélységében a szavak és mondatok szerkezetére kell fókuszálni, ami normál olvasás közben lényegesen ritkábban történik meg.
Ugyanakkor a játék nehézség szempontjából szerintem nem választott szerencsésen: egyrészt a feladványok nehézsége is állítható, másrészt hozzátehető egy időzítő is az egészhez. A játék nagyon a legnehezebb puzzle-ök + időzítő kombinációt sugallja, hogy menjél fel, így volt szerencsém kipróbálni őket, és arra jöttem rá, hogy szívesen látnék akár nehezebb feladványokat is, mint a legnehezebb, de az időzítő pont nem nehezebbé teszi a feladványt, csak elveszi a lehetőséget, hogy gondolkozzál. Ez külön vicces, amikor az egyik történetben egy afrikai nevet gépelt el a program… 🙂
Lehet, hogy másoknak (például anyanyelvi beszélőknek, akiknek az itteni olvasmányok jelentős része kötelező olvasmány is volt), ez másképpen működik, de ez részemről elérte, hogy 2023. őszén kevés próbálkozás után félretegyem a játékot, majd idén nyáron egy hirtelen ihletből újra előkerüljön (tény, az értékelésem nem változott meg). De mindenesetre így már megvan a válasz, hogy miért gondoltam, hogy olvastam a Sultana álmát korábban:
És ez megnyugtató: nem képzelődtem, tényleg találkoztam a szöveggel; a különböző keresési megoldások, amiket a januári posztban linkeltem, úgy működtek, ahogy kellett, és nekem így most volt motivációm arra, hogy újra tartalmat rakjak a blogra egy mini értékelés formájában.
Aki nem művelt franciában, vagy esetleg nem tudja elolvasni az angol nyelvű wikipedia szöveget (magyarul nincs, néztem, és most kedvem sincs megírni 🙂 ), arról a helyzetről szól, amikor az estélyről kimenve, hazafele a lépcsőház szelleme múzsaként megmondja, hogy mit kellett volna mondani egy helyzetben, de már csak minket piszkálhat, ugyanis a helyzetnek már vége. ↩︎
Egyesek a következő bejegyzést kissé (vagy akár nagyon) öntömjénezősnek, vagy akár felvágósnak is gondolhatják, hiszen ahhoz, hogy elmondhassam azt, hogy mennyire fura érzés is keringett, kénytelen leszek előtte arról is beszélni, hogy pontosan milyen könyveket olvastam előtte (amelyek legjobb tudomásom szerint kellően keveset olvasottak ahhoz, hogy ez akár feltűnő is lehessen). Ez persze nem akadályoz meg abban, hogy összeszedjem a tényeket és az érzéseket, és meghagyom a közönségnek a lehetőséget arra, hogy ezt értékelje kedve szerint (beleértve azt is, hogy meglátja a hosszát, és ennyit nem hajlandó elolvasni még a barbárokra várva sem).
A történethez tudni kell, hogy a tény, hogy azonos novellák különböző válogatásokban is megjelennek, nem feltétlenül vagyok a hívük. Feltehetőleg a M.A.G.U.S-kiadványok a 2000-es években sokat segítettek ebben az álláspontnak az elérésében, hiszen ott simán megcsinálták, hogy egy új novella mellé kiadtak egy kötetnyi ismétlést. A mostani esetben messze nem ez a helyzet, hiszen egy több, mint száz novellát tartalmazó válogatás adta az ihletet az egészhez, amiből nagyjából három vagy négy darabot olvashattam eddig, de az elvek akkor is megvannak.
A VanderMeer házaspár több tematikus “big book” antológiát készített már, a mai poszt motivációját a XX. század sci-fi írásait gyűjtő “The Big Book of Science Fiction” adta.
Kellemes, hogy ez ekönyv változatban van meg, láttam már papíron is, már csak a súlya miatt sem kényelmes fogni.
Hogy ennyi bevezető után a témába vágjak, az antológia kifejezetten hosszú bevezetőjét olvasva (amely már utalt az érintett novellára, és akkor merült fel először bennem, hogy ismerős lehet), majd egy a történethez nem tartozó novellán áthaladva eljutottam Rokheya Shekhawat Hossain bengáli írónő Sultana’s Dream című, 1905-ös novellájáig1. A szerző bemutatásának a végére teljesen megérett bennem a tudat, hogy ezt már olvastam, de pár perc gondolkodás után sem sikerült rájönnöm, hogy hol, így módszert váltottam.
A keresést megkönnyítette, hogy több, mint tizenöt éve naplózom az olvasásaimat a moly.hu oldalon, és novelláskötetek esetén 2018 végétől használom a részolvasások funkciót, hogy egyesével jelöljem a gyűjteményes kötetek elemeit is. És biztos, hogy nem olvastam 2018-nál régebben, figyelembe véve az olvasási szokásaimat. Innentől kezdve, ha rákeresek a novella címére, fel kellene bukkannia az eredménynek.
Ahogy a fenti képen látni lehet, a dolog nem jött be, egészen biztosan nem olvastam azokat a könyveket, amiknek a címében szerepel a cím, Galaktikát sem, a The Big Book of Science Fiction az, amit éppen most olvasok (és ez mutatja, hogy a kereső megtalálja a tartalomjegyzékben is), és a Classic Science Fiction Stories esetében sem olvastam.
Ok, aki ismer, tudja, hogy nem adom fel ilyen könnyen a dolgokat, ezért elkezdek gondolkozni, hogy mi lehet még. Megvan, a moly.hu-n a könyveket gyakran az olvasók töltik fel (én is szoktam), és elképzelhető, hogy aki feltöltötte, nem vitte fel a tartalomjegyzéket, valamint az is elképzelhető, hogy olvasáskor én sem akartam vele szórakozni.
Következő ötlet, szűrjük az olvasmánylistámat addig, amíg át nem tudom nézni az eredményt manuálisan. Első lépés, szűrjünk a novella címkére, 138 könyv, ez még szivárványnak is súlyos, szűrjük tovább, tegyük hozzá az angol nyelvű címkét is, így már csak 84 darab, szűrjük le antológiákra is, így már csak negyven darab maradt, ez már átnézhető. Egyik sem talált, semmi gond, lehet, hogy félrecímkézés volt az antológiáknál, nézzük át azokat a novellásköteteket is, amik nem antológiák, a 44 darabot már meg tudom nézni kézzel (remélhetőleg nem lesz ez dupla csapda). Sajnos ez sem jött be. A linket megosztani nem tudom, csak bejelentkezés után érhető el bárki számára, de megmutatom a képernyőfotót, hogy látható legyen, mit is csináltam.
Talán feltűnt az előző bekezdésekben, hogy elég sokat írok a moly.hu rendszeréről, nem véletlen, jónak és hasznosnak találom, jól lehet használni, szépen végiggondolt felülete van és kellően sok tartalom is van fent ahhoz, hogy működhessen. Ez persze engem nem vezetett eredményre, így más módszereket kellett kipróbálni.
A következő gondolatom az volt, hogy minden valószínűség szerint elektronikus könyvben olvastam, így kihasználhatom a Kindle és a Calibre keresőjét arra, hogy megtaláljam a szövegben. A Kindle esetén ez úgy működött, ahogy elvárnám, a Calibre esetén egy kicsit furcsábban sikerült a dolog.
Ahogy a felületen látni lehet, a Calibre is tartalmaz beépített keresőt, de sajnos ha a keresőmezőbe beírok bármit (például a novella címét, ahogy sárgával kiemeltem a fotón), az csak a metaadatokban (cím, szerző, címkék, stb.) keres, a tényleges szövegben nem. Aztán egy gyors keresés előhozta, hogy a keresősáv bal oldali részén van egy FT feliratú gomb, amire kattintva feljön egy dialógus, amiben teljes szövegbeli keresést is lehet végezni (Full-Text search, király…).
Ez egy kis kitérő volt, de gondoltam, ezt az információt is megosztom, részben önös célokból, ugyanis a dolgok felírása segít nekem memorizálni azt, részben kicsit altruistaként is, hiszen talán másnak is hasznos lehet (mondjuk kizárt, hogy egy ekkora szöveg közepén ezt meg fogja találni, de ez már legyen az ő problémája).
Nem sikerült itt sem megtalálni a forrást, de sikerült felhívnia a figyelmet arra, hogy lehet, hogy az előző két olvasmányélményem viccelhet meg.
Első találkozásom Italo Calvino olasz íróval az “If on a winter night a traveler” (magyar fordításban “Ha egy téli éjszakán egy utazó“, az én virtuális kezem ügyébe az angol fordítás került), amely bő kétszáz oldalon egy tucatnyi történetvázlatot dob fel, ezzel is görbe tükröt állítva a könyvmolyok és úgy általában a könyvipar fonákságai iránt, miközben mélyen elgondolkoztat minket arról, hogy mit is jelent a könyv, illetve úgy általában az igazság.
Are you also dreaming of the petroliferous Sultana?2
A tényleges kontextus alapján sok köze nincsen ahhoz, amit kerestem, de sikeresen kitérített az eredeti keresésemtől, és egy teljesen másik nyúlüregbe vezetett le. Ezen leugrásban sokat segített egy másik, szintén frissen olvasott novelláskötet, Jorge Luis Borges Ficciones című novelláskötete is.
Jorge Luis Borges novelláskötete egy kifejezetten szürreális élmény, a műfaji kavalkádból, amit a rövid történetek adnak, emberi sorsokról, élményekről beszélve. Ami miatt mindenképpen kapcsolódik az előbb leírtakhoz, a kötetben szereplő pár nem létező könyvről írt irodalmi igényességű bírálat.
I’ve become so accustomed to not reading that I don’t even read what appears before my eyes. It’s not easy: they teach us to read as children, and for the rest of our lives we remain the slaves of all the written stuff they fling in front of us.3
Mindkét kötet ugyancsak próbára teszi az embert azt illetően, hogy mi is egy könyv, egy történet, mi az igazság. Mit gondolhatunk arról, hogy ha valamit leírva látunk, az igaz-e. Ha emlékszünk egy olvasmányra, akkor az tényleg úgy volt-e, ahogy emlékszünk, illetve más ugyanazt olvasta-e. Illetve ha valaki beszél egy olvasmányélményéről, az valóban létezik-e. Az, hogy én emlékszem rá, hogy a Szultána álmát olvastam, az valós-e. Valamint léteznek-e a Quebec függetlenségéért küzdő tolókocsis bérgyilkosok?
„In a riddle whose answer is chess, what is the only word that must not be used?” I thought for a moment. “The word ‘chess,”‘ I replied.4
Természetesen, ha felmerül a kérdés, hogy egy ilyen novella esetén nem lett volna kevesebb munka egyszerűen csak újra elolvasni az egészet, mint ezt az egész szélmalomharcot végigcsinálni, nem is beszélve a blogposzt megírásáról, van egy egyszerű válaszom. Újra elolvasni a történetet nagyjából tizenöt perc lenne, ennél lényegesen többet töltöttem a kereséssel, a poszt írásáról nem is beszélve. De itt most elvekről beszélünk, ami egy teljesen más mértékegység. Arról nem is beszélve, hogy remek prompt motivációt adott rá, hogy végre írjak ide is valamit, és ezáltal esetleg más is szembesüljön azzal, hogy milyen hülyeségekre van időm.
Ez a poszt természetesen sokkal összeszedetlenebb lett, mint eredetileg gondoltam – a racionális énem rögtön elkezdi elemezni, hogy van-e magyarázat, és arra jöttem rá, hogy a keresés lépéseinek bemutatása valamint magukhoz a szövegekhez kötődő érzéseim leírása egybe sok, inkább szét kellene szedni. Nem is beszélve azokról a könyves utalásokról, amit a szövegben nem túl kifinomult módon megpróbáltam elrejteni. De ezen a ponton a józan eszem megvédése céljából inkább kiszállok, elvégre az én blogom, az én szabályaim. Az értékelést meg meghagyom az utókornak.
Utószó: végül ennyi vad nyomozás után elolvastam (újraolvastam?) a történetet, és az első oldal közepén Sister Rose neve felbukkanásakor újra bevillant, hogy ezt én már olvastam valamikor. Azt hiszem, inkább megvizsgálom a kollégáim elegáns névjegykártyáit, mielőtt hosszú álomba merülnék, majd fél tízkor egy mechanikus naranccsal biliárdoznék az üvöltő szelek otthonában a varázshegy tetején József és testvéreivel.
A történet egy álmot ír le (ki hitte volna a cím alapján?), amelynek a hőse átkerül egy különös világba, ahol a férfiak és a nők szerepei felcserélődtek, így több lehetőség volt a tudományos előrehaladásra, ami sokkal több boldogságot hozott a társadalomnak. Természetesen nem ennyire felszínes az olvasmány, de most nem a pontos tartalmáról szeretnék beszélni, ezért inkább javaslom elolvasni az érdeklődőknek. Tanulságos látni, hogy száz éve mit gondoltak a jövő társadalmáról a feministák. ↩︎
Érdekes belegondolni, hogy eltelt húsz év, mióta ezt a blogot elindítottam.1 És legalább tíz éve, hogy nem foglalkoztam vele aktívan. Ennek több oka volt, legfőképpen az, hogy nem volt világos számomra, hogy mit akarok kezdeni az egésszel. De szerencsére minden év végén, amikor megjön a számla az üzemeltetésről, gondolkozom egy keveset, hogy mennyire akarom az egészet továbbvinni.
Ez tavaly egészen odáig fajult, hogy elhatároztam, 2025-ben végzek egy kísérletet, tudok-e belőle valami értelmes aktivitást kiszedni. De mivel nem igazán mondtam el senkinek, így kevés híján nem jutottam semmire. Ezen pedig úgy változtatok, hogy praktikusan elmondom mindenkinek.2
Van is pár ötletem, amiről próbálok valamit összeszedni, de mivel még nagyon korai állapotban vannak, nem akarom lelőni őket, de magamat sem korlátoznám azzal, hogy szabályokat fektetek le. Én oldalam, én szabályaim. Beleértve azt is, hogy milyen jellegű tartalmak lesznek, milyen arányban, ill. milyen nyelven. Kb. úgy, ahogy a kedvem vagy a téma indokolja. Mindenesetre valószínű, hogy lesz egy-két visszatekintő jellegű bejegyzés, hogy valahogy újra ráálljak az írásra3.
És miért gondoltam úgy, hogy újrakezdeném? Mert a semmiért sajnálom az üzemeltetésre fordított energiám, ugyanakkor ez annak idején fontos volt számomra, és sokat is tanultam belőle. Úgyhogy menjünk még egy kört, lássuk, mit fogunk tudni ebből kihozni.
Alapos megfigyelők megkereshetnék a legelső bejegyzést, annak a dátuma alapján még nincsen meg a húsz év, de egyrészt pár hónapon belül meglenne, másrészt pedig emlékszem, hogy az első egyetemi vizsgaidőszak közben hoztam létre, csak a korai bekezdésekből töröltem olyanokat azóta, ami olyanokból csinált viccet, akikről utólag úgy gondoltam, hogy nem kellene. ↩︎
Nyilvánvalóan tisztában vagyok vele, hogy tíz év szünet után ezt senki sem fogja megtalálni, de ez most a magam átveréséről szól, nem a logikáról. ↩︎
És sok mindent elmond rólam, hogy a visszatekintő posztok nem december végén/január elején születnek meg. De mint írtam már, én oldalam, én szabályaim. ↩︎
Folytatódnak kalandozásaink 2072-ben, humorunk egyre árnyaltabb lesz…
JK: Csak annyit tudtam meg, hogy híres vagyok.
Egy JK1 (kalóz) által vízbe visszadobott hal és JK2 (pap) többszöri sikertelen mágiadetekciója után: JK2: Megfogok valamit, ami nem törékeny, és odavágom a falhoz. JK1: Kár, hogy most dobtam vissza a halat.
KM: Addig kell, hogy dobj, amíg critical glitch nem jön ki.
KM:(lelkiismeretesen) Előre is elnézést kérek a modulért. JK: Ööö… azaz ma mind meghalunk?
KM: Minden motoroson két ember ült.
(karakterlap-elemzés) KM: Neked nagyon jók a fizikához kapcsolódó képességeid. JK: Mint Einsteinnek? Vagy jól vezetem az elektromosságot?
(túszejtő akció közben) JK1 (rigger): Átadom VR-ben a drone fegyvereinek vezérlését a fegyverspecialistának. JK2 (fegyverspecialista, tússzal a kezében): Egy tipp: lehetőleg csak azután tedd, miután bevonszoltam a foglyot a kocsiba…
JK1: Nekem 2 SIN-em van! JK2: KétSINű…
JK1 (rég eltűnt, de megkerült NJK nagybácsijának): Halálra kerestelek téged! JK2 (az azóta befutott runner): Mi pedig halálra kerestük magunkat.
Nemrég HMHVV révén keletkezett vámpír NJK egy keresztet szorongat, amit papunknak jó lenne megszereznie: JK1 (pap a vámpírnak): Segíteni jöttem. JK2: Segíteni hordozni a keresztjét? JK1: Mindenkinek megvan a maga keresztje…
Életünk első kalandozása a Shadowrun világában, mely egy ártatlan bevásárlásnak indult, és amelyben sajnos minden NJK-nak volt neve. Featuring: Timi hangokat halló kalóza, TeoZ gremlin-elf adeptje, D-nee tárgyalóképes fegyverspecialistája, Overander figyelemelterelő covert ops specialistája, Eversong troll riggere, és természetesen Stampie, mint egykor ember KM.
JK1 (gremlins negative qualityvel): Nem csoda, hogy nincs commlinkem. JK2: Persze, hiszen gremlin vagy. JK1: Nem gremlin vagyok, hanem elf.
JK (rigger): Milyen messze vagyunk a kocsimtól? KM: (hasból) …1 km-re. JK: Pont 1 km a hatótávolságom!
JK1: Ott valaki mozog. JK2: (miután perception testre dobott critical glitch folytán képzelődött) Én meg hangokat hallok!
JK: (NJK-król) Vagy egyszerűen nem álltak le gondolkodni. KM: Túl sok az augmentation…
JK1: (két kétajtós szekrénnyel való harc közben) Mekkora egy szekrény sebzése? JK2: Ez egy gyenge idegzetű szekrény.
JK: (miután elintéztük az összes ellent, de erről a karakter nem tudhatott, csak a játékos) Én felkiáltok, hogy nincs több… szerintem.
NJK: (frissen megmentve, félelemmel a hangjában) Kik vagytok ti? JK: Shadowrunnerek, akik éppen most fejezték be első moduljukat.
