Hogyan vegyünk rá valakit, hogy használjon linuxot? Egyszerű. Rakjunk fel a gépére Windows Vista-t.
Még örülni is fog neki, hisz pozitívan áll hozzá a hosszúra nyúlt XP használat után. Pedig nem ez volt a szándékom, amikor felraktam egy Vista-t a menyasszonyomnak. Eleinte még én is meg voltam elégedve vele, bár minden apró beállításhoz többszáz visszakérdezésre kellett gondolkodás nélkül “igen”-t kattintani, de egy egyszerű felhasználónak sokat jelent az a néhány képi hatás (ami mellesleg elbújhat egy beryl mellett, de annak az értelmes beállítása még gyakorlott linuxosoknak sem egyszerű feladat). Persze, ronda inkonzisztenciák vannak a felületben (ahogy azt [[http://cubussapiens.hu/node/563|Stampie cikke]] bemutatta), de ezek a laikus szem számára nem, vagy csak nehezen észrevehetőek. Az átlag felhasználó (értsd: vindóz júzer) alkalmazkodik az adott körülményekhez, mert megszokta, hogy nem lehet azokon változtatni.
Sokáig elégedett voltam vele, hiszen a célközönség (életem értelme) is az volt. A problémák idővel alakultak ki, egyre hosszabb várakozás bekapcsolás után, mire végre hozzányúlhatunk az egérhez, néha (azaz szinte mindig) az MSN Live nevű csoda egy nem túl kedves “nem válaszol” üzenettel szenderült jobb létre, amivel a kedves laikus felhasználó nem tud mit kezdeni. A felháborodása is jogos, hiszen nem az ő dolga működésre bírni a gépet, ő a gép szolgáltatásait akarja használni. Összességében a gép egyre több türelmet ígényelt a felhasználó felöl, amiből természetesen egyre kevesebb lett, és egyszer csak el is fogyott. A Vista-nak mennie kell.
A döntés viszont nehéz. Ugyanis, ha nem Vista, akkor vissza a jól megszokott, a 7 év alatt viszonylag stabillá forott XP-hez. Az XP grafikus felülete azonban már egyszerű és unalmas. Körülbelül annyira, mint 2001-ben a win98 volt. Ne felejtsük el, hogy ez nagyon fontos annak, akinek a számítógép egy fekete doboz (nem rendelkezik logikai modellel a gép belső működéséről). Az egyszerű felhasználó számára a “felhasználói élményt” jelentős részben a látvány határozza meg. Alternatívaként megjelenik még a linux. A félelmetes, ismeretlen linux, ami csak eldugott, ember számára ritkán látott szervereken fut. És persze az én gépemen. A KDE4.1 RC1 felület asztali elemei pedig nagyon látványossá teszik a mindennapi munkát. A fent említett leányzó néhány esetben (bár csak kényszerből) használta a gépemet, így látta, hogy mégsem különbözik annyira a linux a windowstól, mint gondolta. Talán megér egy próbát.
Ahhoz nem volt merszem, hogy fejlesztés alatt álló KDE4-el átkozzam meg, hiszen a felállítandó rendszer legfontosabb követelménye a stabilitás. Így maradt az általam jól ismert Kubuntu KDE3-al, majd ha KDE4 stabilitása a megítélésem szerint eléri a megfelelő szintet, egy kattintással fel tudom neki rakni. Linuxra jellemző, hogy ha egy hardvert azonnal felismer, akkor az tökéletesen működik, de ha bármi probléma van vele, csak rengeteg szenvedés árán, vagy egyáltalán nem lehet értelmes működésre bírni (persze kis idő, és néhány kernel-verzió lépés megoldja). De szerencsém volt, a live CD környezet futtatásával meggyőződtem róla, hogy minden egyes hardverelemet megfelelően kezel a rendszer. A telepítés lefuttatása után leültettem a leendő felhasználót az új szerzemény elé, hogy a segítségemmel megismerkedjen vele. Az első mozdulatok pozitívak voltak, a felület testreszabhatósága valósággal elvarázsolta, négy asztalt hozott létre, mindegyiket más háttérrel, hogy az mindig tükrözze a hangulatát. A “programok telepítése/törlése..” funkció is mosolyt váltott ki, a programok ilyen egyszerű kezelése is kedvére valónak bizonyult. Általában véve a kezdeti félelmeit azonnal elsöpörték a KDE szolgáltatásai.
Az élet persze nem fenékig tejfel, a telepítés után derült ki, hogy a hangkártya mixere nem megy tökéletesen. Ez annyiban nyílvánúl meg, hogy a kmix egyáltalán nem használható, bár a hang megy, a hangerőt csak minden egyes alkalmazásban külön lehet állítgatni, nincs erre globális funkció. Ez volt a kisebbik gond. A nagyobbik az volt, hogy egy kritikus pillanatban a rendszer gondolt egyet, és lefagyott. A kép kimerevedett, és a CAPS-lock LED egyenletes villogása jelezte, hogy a Kernel eltávozott az örök vadászmezőkre. Érezhető volt a csalódottság, és a kétségbeesés a levegőben, ami fokozódott ahogy az eset újra és újra megismétlődött. A rendszer teljesen váratlanul és indeterminisztikusan lefagyott. A dolog érdekessége, hogy a fagyás gyakorisága megritkult azáltal, hogy kilőttem az ALSA hangrendszert (gondolván arra, hogy a fagyás oka az egyetlen hibásan működő hardverelem lehet csak).
A megoldás egy nappal később jött, amikor észrevettem, hogy egy lefagyás után a rendszeróra nullázódott. A gyanút beigazolta, hogy egy másik fagyás utáni induláskor a gép egy pittyegés után kiírta, hogy a CMOS akkumlátor bizony lemerült. Csavarhúzó, aksi ki, boltba el, új aksi be, csavarhúzó, és láss csodát, azóta nem fagy le (lekopogtam). Elképesztő mekkora galibát tud okozni egy ekkora kis bigyó. Persze vannak a gépben sokkal kisebb dolgok is, amik drágább hibát okozhatnak.
Mindenesetre most működik. A menyasszonyom pedig elégedett. Könnyedén, boldogan használja a rendszert, ami reményeink szerint a stabilitását is bizonyítani fogja a továbbiakban.
Kis kiegészítés a hivatkozásra: mondod, hogy az inkonzisztenciahibák nem vehetőek észre (vagy csak nehezen). Ez valóban így van, ugyanis az ingerküszöb alatti problémákra az agyunk azzal reagál, hogy csökkenti őket (ez evolúciós beállítás lehet – a nagyokat meg tovább erősíti). Ennek ellenére ezek a hibák nem hanyagolhatóak el, mégpedig két okból. Először is, annak ellenére, hogy nem valljuk be, igenis észrevehető teljesítménycsökkenéssel járnak. A másik ok pedig az, hogy ez itt az adott helyzetben sokkal súlyosabb hibák megtestesülése: a különböző fejlesztői teamek együttműködése kapcsán bizony vannak zökkenők, a fejlesztéskor az újrafejlesztés miatt párhuzamosan ugyanazt a kódot kell megírni (“újra feltalálják a kereket”). Nem állítom, hogy ez az elsődleges oka, de valószínűleg köze lehet a Vista (ill. a Windows 7) csúszásához, valamint a Vista fogadtatásához is…
A Linux használatához meg nem te vagy az első, aki eljutott: hivatkoznék a Nagy Ubuntu-barátnő kísérletre (http://contentconsumer.com/2008/04/27/is-ubuntu-useable-enough-for-my-girlfriend/), illetve arra, hogy nekem is volt ilyen tervem, hogy a szüleim számára Linux lesz. Más kérdés, hogy ezen saját kísérlet kapcsán stabilitási hibákba ütköztem, így időhiány miatt lefújtam (ezt is). Tudom, hogy a gond valószínűleg javítható lenne némi idő befektetéssel vagy disztribúcióváltással, de erre most nincs időm.
Igazad van, abban egyetértek, hogy az általad bemutatott probléma sokkal mélyebb gondokra enged következtetni, de én megpróbáltam a felhasználó szemszögéből értékelni, ugyanis az átlag felhasználótól nem várható el, hogy olyan tünet alapján értékelje a rendszert, amit nem vesz észre. Sőt, az sem várható el, hogy érdekelje a probléma létezése. A “felhasználói élmény” kialakulásában (furcsa, hogy pont a microsoft használja mindig ezt a kifejezést) kizárólagosan az ingerküszöb feletti ingerek határozzák meg, azaz például az olyan problémák, hogy percekig kell várni egy közönséges IM kliensre.
Hasonló okok miatt volt a Linuxnak nagy sikere. Leginkább a kubuntu “programok telepítése és törlése..” funkció, és a felület testreszabhatósága váltott ki pozitív reakciókat. Hogy mi van a motorháztető alatt (pl. egy okos csomagkezelő), az csak számunkra jelent bármit is, az átlag felhasználó ezzel nem akar törődni (hozzáteszem, jogosan).
Ez így van. Felhasználói élmény szempontjából a Windows a lehető legrosszabb választás… De sajnálatos módon igenis az ingerküszöb alatti problémák is beleszólnak a felhasználói élménybe, csak senkiben nem tudatosul, hogy az a probléma.
Őszintén a legrosszabb egyébként a videokodekek kérdése Windows-on, ha már tényleg látványos hibát akarunk. Ott ha valamit elszúrsz, akkor kb reinstall marad. Ez gáz.
Ugyanakkor sajnos az egyszerű felhasználók számára a Linux sem jelenti a felhasználói élmény csúcsát… Láttam már olyan Linuxos dialógusablakot, hogy “Do you want to cancel download?” kérdésre két Cancel feliratú gombot ajánlott fel… A legtöbb KDE-s program a felület kapcsán túlzsúfolt… A GNOME-os programnál a konzisztencia durvábban hiányzik, mint a Windows-os vonalon. És ha valami miatt KDE alatt GNOME-os programot próbálsz futtatni… A Firefox betöltési ideje (különösen, ha több plugint használsz hozzá) elég gáz (jó, ez utóbbi gond platformfüggetlen)… Én sajnálom ezt a legjobban egyébként, de a Linux fejlesztők között is kevesen vannak, akik értik, hogy mi kell a könnyen kezelhető felhasználói felületekhez.
És a félreértések elkerülése végett az OSX-et is szidom ebből a szempontból: a Tigerben háromféle ablakkinézet volt, és ezekből kértek az alkalmazások gyakorlatilag véletlenszerűen. Vagy hasonló szépséget jelentenek a Mail ovális eszköztár gombjai (az összes többi programban gyakorlatilag négyszögletes)… És még lehetne itt is hasonlókat sorolni.
Röviden összegezve: a tökéletest semmi sem közelíti meg az elérhető rendszerek közül, de tapasztalatom szerint az OSX a viszonylagos konzisztenciájával és sokoldalú kooperációjával a programok között (ezt a KDE még mindig csak közelíti sajnos…) még mindig a legjobb felhasználói élményt biztosítja… Legalábbis, ha nem futsz bele bizonyos problémákba.