Fejlesztés, metodikák, ortogonális kódok

D-nee tett fel hétvégén egy érdekes linket a deliciousre: Jeremy D. Miller írt egy egész részletes szösszenetet Orthogonal Code címmel, és egész jól összefoglal bizonyos programtervezési elveket.

Mondjuk ha csak annyi lenne a véleményem róla, hogy érdemes elolvasni, akkor egyszerűen fognám magam, és én is feltenném a deliciousre, hogy az a kevés ember, aki véletlenül odatéved, megtalálja. De a helyzet az, hogy egyfelől érdekesnek tartom, másrészt nem értek vele (mindenben) egyet.

Ami feltétlenül tetszett az írásban, és ami miatt minden, programozásban érintett embernek ajánlom elolvasásra, hogy konkrét példán bemutatja a különböző programfejlesztési elveket. Ráadásul mosóporreklám stílusban, azaz ilyen volt és ilyen lett összehasonlítással.

Előrebocsátanám még (egyszer), mielőtt elkezdek belemenni egyes részletkérdésekbe, hogy a cikkel alapvetően egyetértek, de néhány dolog érdemes továbbgondolásra. Az egyik, hogy ezeket a tervezési elveket szabálynak állítja be, szerintem viszont legfeljebb ökölszabálynak lehet tekinteni. Azaz alapvetően érdemes követni őket, kivéve, ha nem jók az adott helyzetben. 😀

Miért lehetnek rosszak ezek az elvek? Például ha minden egyes funkciót külön osztályba teszünk, az osztályok, interfészek száma könnyen kezelhetetlen méretűre duzzadhat. Szóval amit megnyerünk a réven (áttekinthetőbbek és szerkeszthetőbbek a lokális kódok), elveszíthetjük a vámon (struktrurálisan nehezen áttekinthető a rendszer, nagy a betanulási idő).

Emellett a sok indirekció és absztrakciós szint teljesítményproblémákhoz vezethet. Például egy hívásnak nem elhanyagolható költségei vannak (stackelés, stb.). Vagy éppen hivatkozhatnék arra a nem túl régi tapasztalatomra, hogy egy algoritmusnál a legtöbb időt az vitte el, hogy a memóriából ismételten lekért adatokat. Ezt profilerrel derítettem ki, és lokális változóba áttöltve az adatokat és újra felhasználva kb. felére csökkentettem a futási időt. Vicces dolog az a cache miss (legalábbis szerintem ez történhetett).

És a legkomolyabb, kimutatható probléma (szerintem): a “tell, don’t ask” elvet jelenleg piszkosul nem szokás adatmodellre alkalmazni. Legalábbis Java környékén az aktuális state of the art marhára nem teszi – kivéve, ha rosszul látom, hogy mi a legfejlettebb. Aminek akár még oka is lehet.

A “tell, don’t ask” elv mit is jelent? Mondd meg az objektumnak, hogy mit csináljon (állapotfüggően), ne lekérd az állapotát, és ez alapján te döntsél helyette.

Érdekes módon viszont az adatmodellek manapság egyre inkább mennek a nagyon buta, csak getter/setterekből álló modellek felé. Miért is? Én úgy tippelem azért, mert

  1. Ez a rész jól generálható. Az EMF alaptechnológia tipikusan arról szól, hogy valahogy összeklikkelgetsz egy EMF modellt, beállítod a genmodellt, és kapsz egy gyönyörűséges Java osztályhalmazt. Ami persze nem tud semmit azon túl, hogy getter, setter és factory hívásokkal felépíthető és bejárható.
  2. J2EE technológiánál az entitásokat menti le a rendszer egy az egyben adatbázisba, amely entitásoknak tipikusan szintén getter/setter metódusai vannak. Esetleg még számított mezők is beköszönnek.

Mindkét esetben az a szokás, hogy a modellbefolyásoló logikát külön Manager jellegű osztályokba tesszük, akik a tényleges igényeknek megfelelően építik (rombolják 🙂 ) a modellt.

És végül a legfontosabb hozzáfűznivalóm az íráshoz: igen, hosszú távon megéri ezeket az elveket követve tervezni, kivéve, ha amiatt, mert nem készülünk el határidőre, rövid/közepes távon befejeződik a projekt. És ennek a kezelése bizony emberi kérdés. Emiatt zárszóként Jeff Atwoodot idézném:

The guys and gals who show up every day eager to hone their craft, who are passionate about building stuff that matters to them, and perhaps in some small way, to the rest of the world — those are the people and projects that will ultimately succeed.

PS.: Mostanában Aadaam is foglalkozik azzal, hogyan érdemes nagyobb rendszereket összerakni. Ráadásul azt mutatja meg, hogyan lehet PHP-ban nem gányolni. Szép teljesítmény az is.

Számítógép használat másképpen

A héten bukkant fel a neten egy videó, R. Clayton Millertől 10/GUI címmel. Röviden bemutat egy koncepciót arról, hogyan lehetne használni a jövő számítógépeit.

Azok kedvéért, akik még nem látták, itt a videó:

Először is szeretném leszögezni, hogy a koncepció alapvetően tetszik. Konzisztens, motorikus reflexekre épít a felület használata (az gyorsan tanulható), az asztalra kirakott néhány widget koncepció az, ami nekem a KDE4-ben is nagyon tetszett, stb.

Az kérdéses, hogy a 2D helyett 1D ablakelhelyezés mennyire használható. Átlátni bizonyosan könnyebb, ugyanakkor kérdés, mit csinál akkor, ha egyszerre sok ablakot/alkalmazást szeretnék egyszerre használni. Megvan a kockázata, hogy arra nem annyira jól használható.

További lehetséges probléma, hogy mennyire lehet finom műveleteket végezni úgy, hogy a többi ujjunk bezavar(hat). Ez persze csak finomhangolása a rendszernek, mindez megtörténhet a mostani billentyűzet + egér/touchpad/trackpoint kombinációkkal, vagy a touchscreenekkel is.

Amit meg végképp nem látok, hogy a rendszer hogyan működne adatcentrikus alkalmazásokkal. Amikből van egy pár: különböző űrlapok kitöltése, megjelenítése, adattáblák áttekintése gyakori feladat a különböző enterprise alkalmazásokban. Persze, ezt is lehet jobban és rosszabbul csinálni, de ha egy rendszer használatához minden meglevő alkalmazást át kell írni, akkor sokáig élni fog a régi… Látjuk ezt IE6 kapcsán is, de ez most off volt. 😀

Mindenesetre ötletnek jó a folytatást tekintve – sőt, szerves folytatása az eddigi trendeknek. Kérdés, hogy mi lesz belőle, ha ténylegesen bekerül a mindennapokba.

Update: amit kihagytam az előző értékelésből.

A legtöbb interakciónál nem használjuk az ujjainkat külön-külön, hanem csak valami közös, motorikus reflex alakul ki. Persze, vannak esetek, amikor kivételek vannak, de ez ritkaság. Sokan nem tudnak 10 ujjal gépelni, kevesen zongorázak/hegedülnek/játszanak hangszeren, ami efféle problémákat vet fel.Megtanulható, de nem mindenki veszi rá a fáradtságot.

Persze az egy interakciós pont sávszélessége kérdéses, de ha jobban belegondolunk, amikor papírra írunk, akkor is egy pont az interakció, mégis egész gyorsan tudnak egyesek írni.

Kapcsolódó probléma, hogy mi történik, ha úgy próbálok többujjas gesztusokat végrehajtani, hogy az ujjaim különböző ablakok felett vannak?

És a legvégső problémám a rendszerrel: az emberek többsége nem képes egyszerre több mindent végezni – és itt a többujjas gesztusokat muszáj egyszerre csinálni. Nem biztos, hogy könnyű.

Most a frissítés hatására a kritikák abszolút túlsúlyba kerültek a pozitív tartalom mellett, ezért fontosnak tartom még egyszer megjegyezni, hogy szerintem érdekes koncepció, esetleg ki is próbálnám, ha lenne rá lehetőségem. De amire biztosan jó, az az, hogy végiggondoljuk, mire jó, és levonjuk a konzekvenciákat.

Eclipse Trivia: ListDialog

Némi bugfixing kapcsán eljutottam egy Eclipse plug-in belsejében a JFace ListDialog osztályhoz.

A dolog lényege, hogy egy definiált listát megjelenít, és lehetővé teszi a felhasználó számára az elemek kiválasztását egy dialógusban. Az ötlet jó, hiszen viszonylag gyakran szükséges feladat.

Ugyanakkor egy érdekes adalék a működéséhez: működik az a hasznos (és elvárt) funkció, hogy a lista elemei dupla kattintással történő kiválasztása működik. Feltéve, hogy a Mégsem gomb is engedélyezve van… 😀 No comment. (Ld. még Bug 292576).

Mi a hiba a kódban?

Volt ma egy szép debug köröm. Nagyon nem értettem, miért nem működik egy kód – ami ráaásul régebben (július végén) szépen ment, és azóta nem nyúltam hozzá, és elvileg a kapcsolódó libekben sem volt lényegi változás azóta.

Úgy gondolom, bemutatom a kódot, és felteszem a kérdést, látja-e más is a hibát benne.

[ccw_java]private ICoreNotificationObject notificationObject;

public void actionPerformed(ICoreNotificationObject notification) {
this.notificationObject = notification;
Display.getDefault().aSyncExec(new Runnable() {

public void run() {
String action = notificationObject.getActionType();
if (isOneOf(action, new String[] {
ICoreNotificationObject.TA_TRANSACTION_END,
ICoreNotificationObject.TA_UNDO_END,
ICoreNotificationObject.TA_SUBTRANSACTION_END})) {
updateGraph();
transactions.pop();
} else if (isOneOf(action, new String[] {…}){
//…
}
});[/ccw_java]

Még némi információ a kód működéséről: a kód egy eseményfigyelő osztály belsejében van, és a Runnable adatváltozásokat próbál követni, amely tranzakciókba van szervezve, ill. a tranzakciók során visszavonás események is érkezhetnek.

Na, kinek van tippje, mi lehet a hiba? Ha nincs tipp véges időn belül (előre nem specifikálnám), akkor majd megosztom a helyes megfejtést. Annyit mondok előre, hogy fejet falbaverős hiba 😀 .

Update: először is helyesbítettem a kódot, mert sikeresen a javított változatot töltöttem fel.

A problémát az okozta, hogy az asyncExec() hívás indított egy új jobot, amit valamikor majd végrehajt. Csak közben visszaadja a vezérlést, és ezzel lehetővé teszi a rendszer számára, hogy felülírja a run() metóduson belül is használt notificationObject változót.

Az asyncExec() hívás syncExec()-re cserélése megoldotta a problémát, ugyanis az megvárja, hogy visszatérjen a meghívott thread.

Ez a hiba kifejezetten mocskos dolog, mert eredetileg működött, míg a környezet refactoringja előhozta a bugot…

New service release: 0.7.1

I created a quick service release to incorporate the changes since the last release.

This includes some minor adjustments in order to provide a more seamless user experience (sorry for the bullshit, but I just couldn’t withstand it 🙂 ).

Well, the new release fixes a nullpointer exception, and adds an option to save the current graph.

There are further tweaking regarding usability: the default layout is changed to Tree Layout in order to allow faster responses, and it is possible to hide the Local context node. These changes are the beginning of some serious overhaul, our goal is to increase the usability of the plugin.