J2EE és JUnit – avagy a platformfüggő Java

Végre, beadtuk. Az UML tárgyból esedékes házi feladatot (lásd még [[J2EE – a nagy aknamező|a múltkori írást]]). Ez J2EE egyszerűen valami félelmetes. Ez a technológia szép. De tényleg…

Az implementáció után mindössze teszteseteket kellett írni az utolsó beadásra. Mindössze. Persze ez akkor sem olyan egyszerű, hiszen azt JUnitban kellett megírni, ami alapvetően maga szeretné futtatni a teszteket. Semmi gond, akkor átverjük, feltöltjük a JUnitot is a konténerbe, és ott majd látni fogja a keresett dolgokat.

Végre, beadtuk. Az UML tárgyból esedékes házi feladatot (lásd még [[J2EE – a nagy aknamező|a múltkori írást]]). Ez J2EE egyszerűen valami félelmetes. Ez a technológia szép. De tényleg…

Az implementáció után mindössze teszteseteket kellett írni az utolsó beadásra. Mindössze. Persze ez akkor sem olyan egyszerű, hiszen azt JUnitban kellett megírni, ami alapvetően maga szeretné futtatni a teszteket. Semmi gond, akkor átverjük, feltöltjük a JUnitot is a konténerbe, és ott majd látni fogja a keresett dolgokat.

Hehe, már megint optimista vagyok ezekkel a cuccokkal kapcsolatban. Ez, hogy feltöltsük a JUnitot, ez körülbelül két óra szívást jelentett a classpath, build path, referenced projects, requirements és hasonló témában projektek és pluginek viszonylatában. Ezek tulajdonképpen mind-mind egyfajta függőséget jelentenek a projektek és más projektek, esetleg libek vagy hasonlók között, de az a poén az egészben, hogy a szerepük között jelentős átfedések vannak. És ami igazán kellemetlen az az, hogy ha a helyes megoldás mellett egy nem szükséges helyen megadod a függőséget, akkor már nem jó. Lehet vele szépen játszadozni.

Jó, túl vagyunk az alapozáson, megvan a teszt keretrendszer, kezdünk teszteseteket írni. Egyszer csak egyik kolléga megkeres, hogy nagyon eszement hibaüzenetet ad egy importra: nem azt, hogy nem találja, hanem azt, hogy nem engedélyezett a használata. Remek, újabb szép körnek néz ki. Ezúttal sajnos nem tévedtem. Némi játszadozás után értettem meg, hogy tényleg látja, csak valami miatt nem akarja használni. Közben szétvertem a tesztkörnyezetet (utána újból órákba kerül, amíg mindenkinél összeáll, de erről később). Na, ekkor némi Google, meg váltogatás a különböző Eclipse környezeteim között (bizony, nekem több is van, be-be-be 🙂 ), és kiderül, hogy a probléma egészen csúnya: az Eclipse támogat egy package-korlátozást (access rule-nak hívja) a különböző pluginekre. Ok, ez önmagában nem csúnya, hisz így az Eclipse-plugin írója rákényszerítheti a felhasználó plugint, hogy az api-n keresztül érje el. De ami gáz, hogy ezt alkalmazta a beépített Java típuskönyvtárra.

Ok, módosítsuk a dolgot. Némi segítség után rájövök, hogy melyik jarban van a keresett osztály. Adjunk hozzá egy engedélyező bejegyzést a jarhoz tartozó access rule-ok közé. Újabb pofára esés, és kiderül, hogy nem írható. Remek. További leírásböngészés, és ekkor kiderül, hogy az ősét, ha tudom szerkeszteni, az is jó. Na, azt tudom, mert a globálisat engedi szerkeszteni, csak a system jarokét nem, meg a workspace-ben definiált pluginekét sem (azokat a plugin.xml szerkesztőjén lehet hakkolni). Remek, beírom az osztálynevet com.sun…. formában, örülnék, hogy megy, de nem megy. Ok, nézzünk mintát, igaza van, /-rel kell írni, és ha *-gal zárom, akkor egy package-re lebontva tudom szerepeltetni. Ok, egy részét átírom /-esre (nem kéne azért a teljes com. tartományt engedélyezni), majd csillaggal lezárom. Még mindig nem jó. Aztán kiderült. Ahhoz, hogy rekurzívan elinduljon lefelé a csomaghierarchiában, ahhoz nem árt **-gal lezárni… Na, ezután már megy.

Illetve csak az a hivatkozás. Csak a libekkel szórakozás miatt elment a futtatókörnyezet. Sebaj, rutinos róka vagyok már, nekilátok és összerakom a megfelelő fájlt (jó, most csaltam, összeklikkeltem a run dialogban). Végre megy nálam. Ekkor töltsük fel svn-re, hogy a többieknek is menjen.

Eltelik pár perc, és kiderült, hogy nem ment át. Mint utóbb kiderült, verzió- és oprendszerkülönbségek miatt. Az OSX->Windows irányban nem működik. És fordítva sem. Az lett a vége, hogy a Windows-osok megcsinálták a környezetet, majd feltöltötték svn-re, ezután én is megcsináltam az enyémet, de én nem töltöttem fel. Erre ezután minden commitnál vigyázni kellett remek. Még szerencse, hogy a Java platformfüggetlen.

De ez semmi ahhoz képest, ami ma hajnali 5 magasságában derült ki, 6 órával a beadás előtt (ameddig persze be is kellett érni az egyetemre). Megírtam már 40 tesztesetet – ez majdnem ezer sor kód, ezek segítségével több hibát is kijavítottam a tesztelt kódrészben. De tényleg. Futott minden. Amikor a kolléga közli velem, hogy a teszteseteim egy része meghal, és ez hazavágja az egész adatbázist. Nálam persze semmi ilyesmi. Némi kísérletezés után kiderül, a gond az, hogy a Windows nem eszi meg a megoldást. Pont. Akkor mutassuk be Macen. De Macen meg egyes Windowson megírt tesztesetek nem futnak. 😕

A hibát nem sikerült megoldani… Mindenesetre kezdem azt hinni, hogy olyan, hogy platformfüggetlen nem létezik. A Java legalábbis biztosan nem az. Például az AbevJava máshogy megy Windows-on, mint Linuxon vagy OSX-en. És ez a mostani hiba is megerősíti ezt az elképzelést. Azt, hogy mi lehet a hibás, csak tippelni tudom. Van egy elszúrt (értsd: feleslegesen túlbonyolított) entitáshalmazunk, van egy toplinkünk mysql adatbázishoz csatlakoztatva, van alatta oprendszer, OSGi konténer, stb. stb. stb. Erre már csak Murphyt idézném zárógondolatként:

  1. A bonyolult rendszerek hajlamosak a bonyolult meghibásodásokra.
  2. Ezzel szemben az egyszerű rendszerek is hajlamosak a bonyolult meghibásodásokra.

J2EE – a nagy aknamező

Hát, megvan egy ideje, hogy utoljára írtam. Pedig magamban már többször megfogadtam, hogy rendszeresebben írok. Úgy volna értelme csinálni az egészet, hogy hetente legalább egy bejegyzés születik. Persze ez így hiú ábránd ennyi házi feladat mellett.

Ez az UML házi kész volt. 80 órát egy hét alatt beletolni abba, hogyan kell leimplementálni egy hello world-nél egy szinttel bonyolultabb feladatot J2EE alapon, na ez teljesítmény. És örülök, hogy ennyi idő alatt összeállt…

Hát, megvan egy ideje, hogy utoljára írtam. Pedig magamban már többször megfogadtam, hogy rendszeresebben írok. Úgy volna értelme csinálni az egészet, hogy hetente legalább egy bejegyzés születik. Persze ez így hiú ábránd ennyi házi feladat mellett.

Ez az UML házi kész volt. 80 órát egy hét alatt beletolni abba, hogyan kell leimplementálni egy hello world-nél egy szinttel bonyolultabb feladatot J2EE alapon, na ez teljesítmény. És örülök, hogy ennyi idő alatt összeállt…

Nem véletlen tartott eddig. Van benne egy gyönyörű implementált objektumrelációs leképezés, néhány tag elhelyezése, egy xml-fájl és még néhány sor kód megírása után az objektumokat szépen kimenti az adatbázisba, illetve visszaolvassa onnan igény szerint. Tényleg szép. Csak az ember el ne szúrja a tagelést, mert olyan exception-trace-t kap futáskor, hogy öröm nézni. A legnagyobb, amit sikerült kapni, 40 kB méretű volt. Iszonyatosan redundáns, gyakorlatilag az egész háromszor szerepel, az értelmes tartalom másfél-két sor. Szűrd ki…

A fejlesztés során mi RAP-t használtunk GUI-készítéshez. Nem gyenge technológia: Eclipse plugineket AJAX-szal támogatott weblapokra fordít. De azért ezt több projektből összefejleszteni szép teljesítmény. Például nem mindegy, hogy hol kapcsoljuk össze a projekteket. Ha az Eclipse projekt tulajdonságainál fogjuk, és beikszeljük a Referenced projects résznél (hogy szerepeljen a build path-ban), az nem jó. A plugin.xml fájlban kell a depencencies blokkban bejelölni.

Remek, most már lefordul, elindul, és gyönyörű exception trace megint. Most az a baja, hogy nem töltötte be a futás közben a hivatkozott projekteket. Némi szórakozás után kiderült, hogy a megoldás az, hogy még a futtatási konfigurációnál is fel kell venni a hivatkozott projekteket, mint bundle-t. Eredetileg ezt nyersen az xml-be hakkoltam bele, később hívta fel valaki a figyelmemet, hogy a futtatási konfigurációnál is fel lehet venni.

Hasonló szépségek vannak az APIban is. A RAP1.1M1 és az 1.1M3 között megváltozott az alkalmazás belépési pontjának szintaktikája: az M1-ben Display típusú, míg az M3-ban int típusú visszatérési értéket vár. Érdemes megnézni a sorrendet, Display-ből int.

Beletelt némi időbe, amíg rájöttem, hogyan kell megváltoztatni a mintakódot, hogy lefusson. Gyakorlatilag a Display egy azonosítóját kell visszaadni a metódus végén. Szóval minden érdekes.

Hasonlóan jópofa volt az, hogy amikor beraktuk a szükséges webservice meghívásához szükséges fájlokat, akkor kb 25-30 MB méretben kellett jar-fájlokat a lib könyvtárba tenni. Ami problémássá teszi a dolgot, hogy ez csoportmunkában készült házi feladat, azaz fel kellett tölteni egy svn szerverre, és a többieknek le kellett szedni. Hab a tortán, hogy az svn csak fájlok között frissíti a status bart, így a 10 megás jarnál úgy néz ki a dolog, mintha meghalt volna menet közben. A csúcs az volt, amikor ezt upload közben sikerült valakinek fagyásnak értelmeznie, és kilőtte az Eclipse-et. Ezután egy órába került, amíg sikerült rendbe tennie a rendszert…

Érdekes ez az Enterprise Java technológia. Ekkora aknamezőt még nem láttam… Elég valami apró hiba, és hihetetlen mennyiségű hiba bukkan fel, és a hibaüzenetekből is alig lehet kikövetkeztetni, hogy mi lehetett az ok. Elég bonyolult architektúra, rengeteg 3rd party lib, és nagyon korlátozott tapasztalat: ez elég ahhoz, hogy a nem túl bonyolult feladat megoldását nagyon megnehezítse.