cubussapiens.hu

Azok számára, akik látják, hogy a mai kultúra miben tér el a régebbi és a modern kultúra, biztosan találkoztak a magázódás és tegeződés kérdéseivel. Úgy érezhetjük, a kérdés fontos, de a pontos miértet nehéz megfogni.

Tompika írása is ezt a kérdést feszegeti. Mi a lényeges különbség a tegeződés és a magázódás között? Erre reflektálnék itt is most. Azért itt, mert a válaszom hosszabb lenne, mint az eredeti kérdés, amivel azért a dolog hozzászólás jellegét ki lehetne hangsúlyozni. És mielőtt belefognék a dologba, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az alább olvasható dolgok az én személyes véleményemet tükrözik, és a forrásmegjelölés határozottan pontatlan lesz (nincsenek előttem a források, és amikor írom, akkor nem is vagyok netközelben, hogy ott esetleg utánanézzek); ha lesz valamikor időm rá, utánajárok pontosabban.

Miután ez a viselkedésünket, szocializációnkat érintő kérdés, a teljesen műszaki jellegű megközelítés használhatatlan (kár, mert leginkább ehhez értek), de azért próbálom valamelyest precízen (talán a szükségesnél precízebben) körüljárni a kérdést. Állításom nagyjából az lenne, hogy a magázódás és tegeződés megkülönböztetése alapvetően csak és kizárólag kulturális kérdés.

Manapság társadalmunk arra az elvre épül, hogy mindenki egyenlő (vagy legalábbis egyenlőnek született). Természetesen ezt lehet orwelli értelemben szemlélni (az unalomig ismert “Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.”), de most nem ez a célom. Korábban ez viszont nem volt így: az ókori Rómában a patríciusok rendje magasabb rangú volt, mint a plebs, és a középkori világra jellemző volt, hogy a papság, illetve különösen a nemesség rangja magasabb volt.

A nemesség körében mondjuk elég eszelős dolgok voltak, példákért ajánlom az érdeklődők figyelmébe Ráth-Végh István gyűjteményes műveit az emberi butaságról (alighanem pontatlanul idézem a címet, de pl. a Butaság dícsérete rémlik). Ebben szerepeltek olyan dolgok, hogy XIV. Lajos francia király mindennapjaihoz tartozott, hogy bizonyos emberek körüllengték, és ezt a lehető legnagyobb kegyként élték meg.

Magyarországon is hasonló volt a helyzet – a különböző társadalmi szerepek különböző rangokat jelentettek, és ez magával vonta (és ezek egy része csak vér szerint terjedt), és erre a két világháború között egy hihetetlenül tekintélyelvű társadalmi szerveződés épült rá (pl. enyhén szólva nem volt jellemző ellentmondani a családfőnek). Ezt parodizálta egy rövid írás (sajnos a szerzőre nem emlékszem, sem a címre, de ha úgy adódik, kikeresem). A lényege, hogy egy relatíve magas rangú ember lezuhant a szakadékba, de egy ágban megkapaszkodott. Egy másik ember elkezdte felhúzni, és közben megszólította az áldozatot, de tévesen, azt hiszem, méltóságos urat. Erre az felháborodottan felkiáltott, hogy de hát én tekintetes úr vagyok (ha jól emlékszem), és elengedte az ágat, amelyben kapaszkodott. Szörnyet halt…

Persze nem állítom, hogy minden nemes/rangos ember így viselkedett. Voltak köztük tiszteletre méltó éppúgy, mint nagykutyák (akik az erősebb kutya jogán, vagy éppen csatatéri eredményre alapulva szerezték meg címüket), mint különféle ingyenélők. De a lényeg az egészben, hogy valamiképpen tisztelettel kellett megközelíteni ezeket az embereket. Ennek a tiszteletkifejezésnek egyik formája a magázás.

Manapság már mindenki egyenlő, a korábbi tekintélyelvűség megszűnőben van (szerény véleményem szerint túlságosan is, de ez most nem tartozik ide). Éppen ez adja aktualitását a kérdésnek, hogy mi értelme van megkülönböztetni a kétféle társalgási módot.

A szokásos érv, hogy a tisztelet megadásának módja a magázás, a maga módján helytálló, de erre nem ez az egyedül lehetséges mód, és a magázva is lehetünk tiszteletlenek (szokásos példa: menjen a fenébe). A helyzet az, hogy a szándékot máshogy is ki lehet fejezni. Hogy megszüntethető-e ez a forma? Természetesen igen.

Ahogy közismert, a mai angol nem használ magázást (pedig Nagy-Britanniában nagyon komoly hagyományai vannak még a nemességnek is). Valamelyik skandináv országban pedig a király mondta meg a nemeseinek, amikor túl bonyolult lett a címek használata, hogy fejezzük be, és inkább tegeződjenek. A történet kapcsán két érdekes gondolat van: egyrészt a király a hatalmánál fogva megmondhatta a többi embernek, hogy mi a társadalmi etikett, így ez eredményesnek volt tekinthető, ugyanakkor nem követelte meg mindenkitől: azt mondta, hogy ha valaki a régi, magázós formát használja, azt ő is magázza. Így egy-két generáció alatt a helyzet megoldódott, és a magázás tulajdonképpen megszűnt.

Következtetés: a magázás nem követelmény, könnyedén megkerülhető. De ez társadalmi összhangot igényel. A munkahelyi közösségek lassan megszüntetik, a fiatalok már a boltba lépve is tegezik a fiatal eladókat, illetve fordítva. Ez persze nem jelenti, hogy azt mondom, helyből szüntessük be a megkülönböztetést. Ahhoz túl sokan vannak, akik mást szoktak meg. De hosszabb távon igenis lehetséges út, hogy egyszerűsítjük az életünket a magázás elhagyásával. De ez a jövő zenéje, jelenleg együtt kell élni ezzel a kettősséggel, és szűk körben folytathatjuk a felszámolást – ha ehhez van kedvünk. A választás rajtunk áll…